The Black Rainbow - 1. rész: "Mókuska"

Amikor kiléptem az iskola – vagy számomra inkább a pokol – kapuján, úgy éreztem, mintha egy hatalmas szikla esett le volna a mellkasomról. Ezt a pillanatot vártam már a tanév első percétől fogva, és most fürdőztem annak az örömében, hogy három hónapig még csak a környékére sem kell mennem ennek az épületnek. Lábaimat gyorsan kapkodtam lefelé a lépcsőn, szinte futólépésben próbáltam meg minél messzebbre jutni onnan.

Azonban úgy tűnik, a sors nem hagyta hogy ilyen felhőtlenül érjen véget számomra a tanév.

- Hova futsz Homi? – kiabált a számomra jól ismert hang utánam, majd a vállamon éreztem egy kezet, én pedig kénytelen voltam megállni. A gyomrom már automatikusan összerándult ilyekor. - Mész a buzi bárba? – lökött meg egy kicsit Tyler, én pedig egy pillanatra belenéztem az undormány arcába. A kopasz fején csak úgy csillogott a napfény, a szájából áradt a büdös bagószag.

- Biztos együtt fog sütkérezni a kis homár barátaival a tengerparton… valami igazán forró éghajlaton! Ugye Homi? Oda mész? – szólalt meg a mellette álldogáló Larry, és kivillantotta görbe, sárga fogait, röfögő röhögése közepette. Elfogott a hányinger, de mint mindig, most is csak maradtam lapulva póker arccal, a földet vizslatva.

- Hé, mi van, nem válaszolsz? – lökött egyet rám Tyler. - Vagy ez a buziknál nem szokás? – hajolt bele az arcomba, én pedig belül félelmet és egyben fortyogó dühöt éreztem. Kellett nekik elrontani a napomat… megint. Talán egy pillanatra látszódhatott a dühöm mikor ismét rá sandítottam, mivel úgy tűnt, eléggé felhúzta magát a kopasz egy pillanat alatt.

- Mi van összeragadt az a kis buzi szád? – emelte meg a hangját - Majd én akkor megtanítalak válaszolni!

Tyler megfogta a hátizsákom hátulját, és egy hatalmasat rántott rajta, én pedig hátraestem. Szerencsére nem vertem be semmimet a hátsó felemen kívül, minden esetre eléggé meglepődtem. Miközben próbáltam feltápászkodni, közeledő, futó lépteket hallottam. Miután sikerült felülnöm, láttam, hogy Mr. Peterson a mostani „megmentőm”.

- Nektek komolyan nincs ennél jobb dolgotok? – kezdte el szidni a srácokat. – Tényleg ez a legjobb elfoglaltság?  Elég szegény nyaratok lehet, ha Josh csesztetése a legszórakoztatóbb program. – A két bunkó csak forgatta a szemét, teljes érdektelenséggel hallgatva a Tanár Úr szavait. - Mi lenne, ha végre fognátok magatokat, és valami hasznos, de legalábbis nem káros dolgot csinálnátok? Mondjuk, összeszednétek az összes cigarettacsikket az iskola körül, amiket ti hagytok szanaszét. És hasonlók. Ha gondoljátok, átadom a javaslatot az igazgató úrnak – nézett rájuk szúrós szemmel.

- Jól van már. Gyere Larry… koccoljunk innen – bökte oldalba társát Tyler, aki szemmel láthatóan sokkal jobban megijedt nála. Aztán sarkon fordultak, és elballagtak, de persze kaptam még egy utolsó maró pillantást.

Upsz, talán fel kéne innen állni…

Mr. Peterson felém nyújtotta a kezét.

- Gyere… menj haza mielőbb, és menjetek el valahová nagyon messzire nyaralni – mondta, miközben felhúzott. Kedves, zöldes barna szemeivel megértően nézett rám, és elsöpörte arcából egy-két kósza hajtincsét. – Rád fér a regenerálódás.

- Köszönöm Tanár Úr – mosolyogtam rá. Nem is tudtam nagyon mit mondani.

- Bízzunk benne, hogy… - kezdett el egy mondatot, de halkabbra vette a hangját, és szája mellé tette a kezét, majd kicsit közelebb hajolt hozzám. – Bízzunk benne, hogy kicsapják ezeket az idiótákat a francba. Legalább az utolsó évben ne kelljen szenvedned tőlük…

- Hát… - vontam meg a vállam – ha eddig nem tették, szerintem ezután sem fogják.

Mr. Peterson csak csóválta a fejét.

- Ha emiatt nem tudsz a munkádra koncentrálni, esküszöm, kicsapom a balhét. Jövőre felvételi. Semminek nem szabad megzavarnia.

- Emiatt ne aggódjon Tanár Úr – mosolyodtam el. – Megoldom, ahogy eddig is.

- Azért a nyarat használd ki, rendben? Ne rakd le a ceruzát. Bár… tudom hogy te úgysem tudod megállni hogy ne rajzolj – legyintett egyet nevetve. Ilyenkor mindig megdobban egy kicsit a szívem, mikor látom a mosolyát. Hát… azért egyvalami mégis csak hiányozni fog ebben a három hónapban.

- Ez igaz… - kuncogtam egyet én is.

- Na, jól van Josh, menj csak haza nyugodtan, és lehetőleg kerüld el ezt a két delikvenst. Jó pihenést kívánok neked! – tette egy pillanatra a vállamra a kezét, majd elment, én pedig csak bámultam utána, amíg láttam. Mr. Peterson mindig ugyanúgy nézett ki: fekete, vagy esetleg drapp színű vászonnadrág, ing, és a szokásos fekete aktatáska. Sötétbarna haja szépen hátrafésülve, akár egy gentlemannek. Ő volt az én rajztanárom, aki az elmúlt négy év alatt mentorált és tanított engem. Az egyik legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Ha más nem, Ő tényleg hiányozni fog nekem a nyáron.

Hazafelé a buszon ülve kaptam egy SMSt.

„Láttam hogy megint ott voltak azok a rohadékok… már a kocsiban ültem, mikor észrevettem. Úgy sajnálom… Mi volt?” – Lily

Sóhajtottam egyet. Nincs kedvem leírni az egészet… de azért jól esett, hogy írt.

„Nyugi, semmi különös. Volt egy megmentőm. Egy szép szemű megmentőm… ”

„Ne már, pont ő? Haha… mázlista! Örült a fejed mi?”

„Naná. Na jó, most megyek, mert leszállok a buszról. Majd hívlak.”

Leléptem a busz lépcsőjéről, és szépen végigcaflattam az utcánkon. Oscar a szokásos módon örömmel telve ugrabugrált, ahogy meglátott, és szétnyálazta a kerítést, majd mikor bementem a kapun, természetesen engem is.

- Szevasz nyálgép… - motyogtam neki, miközben a hatalmas fején összeborzoltam fekete szőrét, és felmentem a lépcsőn.

A házunkba belépve láttam, hogy Anya és Apa már az asztalnál ülnek, és esznek. Közben az én kajám is ott hallgatott az asztalon.

- Bocs, nem bírtunk már megvárni! Most komolyan, az összes gimnáziumban ilyen sokáig tart az évzáró?! – kiabált anya nekem a konyhából, amíg én kezet mostam a fürdőben.

- Fogalmam sincs Anya… - mondtam, miután elzártam a csapot, és beballagtam a konyhába. Már épp ültem volna le, amikor anya felkiáltott.

- Állj! Hogy néz ki a gatyád, Josh? – mutatott a hátsó felemre, ami tiszta por volt.

- Ja, öhm… - Elfelejtettem leporolni magam, miután felkeltem a földről. Szuper. – Én csak… elbotoltam, és elestem – paskoltam meg a gatyámat, ahonnan eltűnt a por.

Anya vetett rám egy furcsálló pillantást, majd evett tovább, Apa pedig még mindig nem nézett rám egy pillanatra sem. Szerintem tudták, hogy nem mondok igazat, mert ember ennyiszer nem „esik el véletlenül”, mint ahányszor én. Igazándiból még sosem mondtam el nekik, hogy piszkálnak a suliban, mert egyszerűen nem tudtam volna megmagyarázni.

Tudni illik, az egész akkor kezdődött, amikor egyszer ott hagytam véletlenül a telefonomat a padomon két óra között. Csak a mosdóba mentem el, de ezek a hülyék rátaláltak, és… megnézték mi van benne. Volt egy pár kép, ami eléggé félreérthető lehetett azok számára, akik nem ismernek engem. Én nagyon szeretem a művészi fotókat, és amíg a neten böngészek, azt, amelyik tetszik, mindig lementem. Főként azokat szeretem, ahol az emberi test van ábrázolva – és főleg azokat, amelyeken férfi testek. Ez nem hiszem, hogy csak abból adódik, hogy meleg vagyok, hanem egyszerűen művészi szemmel szépnek találom. Sokat ihletnek engem ezek a képek, és ezért volt annyi a telefonomon belőlük.

Azóta elterjedt rólam az iskolában, hogy én biztosan a férfiakhoz vonzódom, és ezek a nyomorultak minden percben kihasználják, hogy piszkáljanak vele. Pedig természetesen soha nem vallottam be nyíltan senkinek, de ennyi elég volt ahhoz, hogy senki se merjen velem barátkozni, vagy egyáltalán mutatkozni. Egyvalaki tudja csak rajtam kívül az igazságot, és az Lily - az egyetlen ember, akivel bármennyire is jóba vagyok a suliban. Ő sem túl népszerű, de őt ez valahogy nem érdekli. Nagyon önfejű… de épp ezért kedvelem annyira.

Leültem a konyhaasztalhoz, és elkezdtem enni én is. Már jó hideg volt a kajám, de nem érdekelt, lusta voltam felállni hogy megmelegítsem.

- Összepakoltál már nagyjából az útra? – kérdezte Anya. – Én már úgy várom hogy menjünk!

- Aha – mondtam, és ettem tovább fapofával.

- Na, ennyire lelkes ne legyél, hogy nyaralni megyünk! Komolyan, Josh… más összetenné a két kezét, ha eljuthatna Ausztráliába, nekünk meg csak úgy az ölünkbe hullott a lehetőség!

- Én örülök neki. Persze, hogy örülök – néztem rá.      

- Én tudom miért nem örül annyira – szólalt meg végre Apa is. – Mert most végre valami normális kétkezi munkát kell majd csinálnia, nem csak firkálgatni. Bár nem mintha a fagyi árulás annyira nagy dolog lenne, de talán még mindig jobb.

- Jack… - nézett rosszallóan anyám Apára egy pillanatra, majd lesütötte a szemét. Énrólam már úgy pattantak le ezek a megjegyzések, mintha tényleg valami láthatatlan burkot növesztettem volna ellenük. Meg sem érintettek.

- Hálás vagyok érte, tényleg. Majd add át Apa kérlek Mr. Pattenéknek, és azt is, hogy jobbulást kívánok neki. Köszönöm az ebédet – mondtam, majd a kajám felénél felálltam az asztaltól, és felmentem a szobámba. Lehuppantam az ágyamra, és hátradőltem. Egy aprócska gombóc lett a torkomban, de hamar lenyeltem.

Na jó… talán egy kicsit mégis fájt ez az egész. Apa sosem ismerte el a művészi tehetségemet, nem tartotta rendes  munkának azt amit csináltam. Nagyon konzervatív ember volt, Anya pedig sosem mert igazán kiállni mellettem. Talán kissé félt is apától. Abba pedig sosem mertem belegondolni, mi lenne, ha megtudná a nemi identitásomat. Tényleg. Nem tudom elképzelni a reakcióját, de inkább nem is akarom... jó így, ahogy van.

Sóhajtottam egy jó nagyot. A mai nap kicsit sok volt számomra. De most már nyugi van. Inkább felhívom Lilyt!

Kikerestem a számát, és megnyomtam a hívógombot.

- Na mi is volt azzal a bizonyos Szépszeművel? – szólt bele rögtön a telefonba miután felvette, én pedig felnevettem.

- Azt a kíváncsi formádat! Hát… igazából semmi. Talán megakadályozta hogy összeverjenek, aztán felsegített, beszéltünk egy kicsit, és… elbúcsúztam tőle. Három hónapra. – Sóhajtottam. - Lily… nem tudom mi lesz nélküle.

- Majd megint nézegetheted a képét az iskolai honlapon, meg a Googlen, ahogy szoktad – röhögött.

- Ez nem is igaz!! Rohadtul nem… - vörösödtem el.

- Akkor majd találsz magadnak valami csinos ausztrál fiút, aki eltereli majd a figyelmed – vette pajkosra a hangszínét.

- Aha, persze, jó vicc… - forgattam a szemeimet.

- Amúgy még mindig nem mondtad el, hogy a francba juttok el pont oda, a világ túlsó felére. Erre azért kíváncsi lennék!

- Ah… mindegy, apám egyik kollégája ajánlotta fel nekünk az útjukat. Elvileg ők mentek volna, csak váratlanul egy komoly balesete volt szegény Mr. Pattennek, ami miatt hónapokig kórházban kell hogy feküdjön. Gyakorlatilag meg se tud mozdulni szerencsétlen, így felajánlották, hogy mi menjünk helyettük. Ők már régóta járnak oda, a fia nyári munkát szokott ott végezni, így az is rám marad.

- Az a bizonyos fagyi árulás, amit mondtál? – nevetett fel. – Már el is képzeltelek abban a cuki fagyiárus sapkában, ahogy tolod a kiskocsit a tengerparton!

- Na jól van, ezért a beszólásért remélem hogy rátok szakad az ég a kempingben… most megyek. Majd írok ha odaértünk, oké?

- Oké. Vigyázz magadra.

*

Majd találsz valakit… - csengtek a fülemben Lily szavai, miközben épp a fürdőben vetkőztem a zuhanyzás előtt.

Fogok én egyáltalán valaha találni valakit?

Megmostam az arcomat, és a nagy fürdőszobai tükrünkkel néztem szemben. Fura arcberendezésem, kissé szeplős, sápadt bőröm, borzas barna hajam, és vézna testalkatom tragikus valóságként nézett vissza rám. Folyton próbáltam megtalálni magamban azt a dolgot, ami miatt bárki is megszerethetne, de egyszerűen sosem találtam erre választ. Igazából már megbékéltem a gondolattal hogy ilyen vagyok, ez vagyok Én, de… amikor ilyesmi szóba jön, mindig rám tör ez a furcsa érzés. Vajon tényleg lehet hogy van olyan, aki megszeretne Engem… Úgy?

Egy picit közelebb mentem magamhoz, és úgy néztem a saját barna szemeim mélyébe.

Talán… senki.

Sóhajtottam egyet, és bementem a fürdőkabinba, majd gondolataimat elhessegetve próbáltam élvezni a víz melegét.

*

Megmondom őszintén, nem igazán éreztem a súlyát annak, hogy Ausztráliába érkeztünk, amikor leszálltam a repülőről Darwin városában. Folyamatos autókázás, és két kör repülőzés után azt sem tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány; olyan fáradt voltam, hogy az sem érdekelt, hol vagyok, csak az, hogy aludhassak egy ágyban. Pedig még csak délután négy óra volt…

Az a bizonyos nyaraló, ahol az elkövetkezendő három hetet fogjuk tölteni, egészen ígéretesnek bizonyult. Egy kétszintes apartman volt, szépen felújítva, nagy udvarral. Az alsó részen a tulajok laktak, és a felső szintet adták ki nekünk. Állítólag húsz perc séta a tengerpart, az idő tökéletes a fürdéshez, és gyakorlatilag minden megtalálható ezen a helyen, ami kellhet egy nyaraláskor. Akár fagyit árulok minden nap, akár nem… azért így sem ígérkezik rossznak ez az egész.

Az ingatlan tulajdonosa egy idős házaspár volt, akik rendkívül barátságosan fogadtak bennünket. Nagyon lazák voltak, ahogy az illik is az ausztrálokra.

- Jó napot, üdvözlöm önöket! Hogy vannak? Jöjjenek csak – szólalt fel harsányan az idősebb férfi, aki kinyitotta számunkra a kaput. Szájában füstölgő cigaretta lógott, félmeztelenül volt, és fejébe húzott szalmakalap védte a napsugaraktól. Azonnal feltűnt ausztrál akcentusa, amitől kétszer végig kellett gondolni, mit is mondott pontosan. – Samuel Padbury vagyok, ő itt a feleségem – mutatott a mögötte álldogáló, mosolygó, virágos otthonkás nénire.

A szüleim tipikus amerikai művigyorokkal és negédeskedéssel mutatkoztak be és próbáltak minél jobban bevágódni, amitől nekem mindig hányingerem van. Én csak csendben álldogáltam, és viszonoztam a rám vetülő pillantásokat egy-egy kissé erőltetett mosollyal.

- Jöjjenek, megmutatom a lakrészüket. Gyere csak fiam – noszogatott „finoman” a hátamat megveregetve Mrs. Padbury felfelé a lépcsőn. Na jó, ezt a közvetlenséget még meg kell szoknom…

A ház belül is nagyon igényes volt. Szuper szobát kaptam, hatalmas ággyal, ami szinte csábított, hogy belefeküdjek, és csak aludjak ameddig kedvem tartja. Ezen kívül volt még egy szoba anyuéknak, egy fürdő, és egy konyha-nappali.

- Nyugodtan pakoljanak le, pihenjenek, és este jöjjenek le hozzánk vacsorázni! Nagyon finom halkülönlegességeket csinálok, nem fogják megbánni – mosolygott nyájasan az asszony. – Addigra már Liam kis unokám is megérkezik, megismerkedhetsz vele is, Josh!

Ja, hogy lesz itt még valaki? Szuper, remélem valami kis idegesítő kisgyerek lesz, aki végigkísér a nyaraláson.

Kipakoltuk a csomagjainkat, kicsit ledőltünk, aztán le is mentünk Mr. és Mrs. Padbury-hez.

 - Jöjjenek csak, már kész van minden – húzott ki két széket az étkezőasztaluknál a néni. Konkrétan egy egész terülj-terülj asztalkám volt ott, annyi kajával, hogy hirtelen azt se tudtam felismerni, hogy most akkor is mi is a választék. A számban összefolyt a nyál a sok étel láttán, azt éreztem, az összeset meg bírnám enni egyhelyben, legyen az bármi. (Persze annyira ismertem magamat, hogy az étvágyam mindig nagy, de a végén úgyis annyit eszek, mint egy lány. Emiatt a suliban is rendesen cikiznek, annak ellenére hogy nem tehetek róla, hogy ennyi fér belém.) Mindenki leült az asztalhoz, és már csak egy teríték maradt, amely előtt senki sem ült. Gondolom az unoka helye lehetett.

-  Hol van már ez a Liam fiú… hogy ennek mindig el kell késni a vacsoráról! Megáll az ész! – csóválta a fejét Mrs. Padbury.

- Ne bosszankodj mindig Mama – szólalt meg férje végigsimítva a vállán, majd figyelmesek lettünk a kinti kapu záródásának hangjára. – Na, látod már itt is van! – intett kifelé.

- Akkor már várjuk is meg az én kis mókuskám – mosolyodott el Mrs. Padbury. Látszott rajta, hogy biztos nagyon szereti. Tipikus, tankönyvi nagymama volt – a kis otthonkájával, rövid bongyori hajával, és mosolygó szemével. Kár, hogy az én nagymamám meghalt, amikor még kicsi voltam, a másikat pedig még csak nem is ismertem soha. Egy nagymama mindig jól jön az embernek – ha éhes vagy, fáradt vagy, szomorú vagy, ők mindig ott vannak végső menedékként, rájuk mindig számíthatsz. Biztos voltam benne, hogy Mrs. Padbury is hasonló lehet. De nekem ez már sajnos kimarad az életemből.

Egy perc múlva be is toppant a „kis” unoka, aki… nos, egyáltalán nem olyan volt, akire számítottam. Először is, nem volt kisgyerek, de még csak simán gyerek sem. Határozottan nem. Láttán majdnem kiesett a villa a kezemből.

Egy magas, széles vállú, sportos testalkatú, zafírkék szemű, körülbelül velem korabeli srác volt az a bizonyos unoka, akit az előbb Mrs. Padbury „mókuskának” hívott. Nos… szép termetű, kifejlett mókus, az biztos.

Akkor jöttem rá, hogy létezik számomra szebb Mr. Peterson szemeinél.

Raise You, like a Phoenix - 9. rész

"Te jó ég, mi történik?"

Aiden immár sokkal jobban odafigyelt mindenre, amit csinált: talán kissé érettebb lett a gondolkodása azután, ami történt vele. Teljesen jól helyt állt a piacon Brant mellett, és árulta a forró csokoládét. Mielőtt még bármihez hozzáért volna, mindig átgondolta, hogy érzi magát épp, hogy nehogy újra felgyújtson valamit.

- Áhh… - ásított egy nagyot Brant az esti zárás után. – Hát ez egy kifejezetten fárasztó nap volt. Jól meg is fájdult a fejem – ráncolta össze szemöldökét.

- Megpróbáljam meggyógyítani? – kérdezte segítőkészen Aiden, és már rakta is Brant homlokára a tenyerét.

- Huh, nem, köszönöm Aiden – vette le finoman a már-már forró kezét a fejéről. – A végén még felgyújtod a hajamat… nem szeretnék kopasz lenni, nem állna jól – nevette el magát Brant. – Bemegyek a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán fogunk egy taxit majd, mert lekéstük az utolsó buszt is.

A piac mellett volt egy gyógyszertár, de sajnos éppen bezárt mire odaértek. Emiatt egy messzebbihez kellett gyalogolniuk, amelyhez szűk utcákon át vezetett az út. Egy lélek sem járt arrafelé; az utcai lámpák közül csak pár világított, épphogy egy kis fényt adva útjukon. Aidennek valamiért kellemetlen érzése támadt, de inkább nem említette ezt meg Brantnek.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta Brant, mikor megálltak a kapu előtt. Egy kerthelységen belül volt a gyógyszertár, ahol kis zárt ablakon keresztül várták a beérkező vásárlókat. Aiden bólintott, és nézte, ahogy Brant besétál a sötétbe. Valamiért egyre rosszabbul kezdte magát érezni, és legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne is menjen be, de mivel nem akart akadékoskodni és gondot okozni, így továbbra sem szólt.

Leült a kapu mellett lévő padra. Érzékszervei kiélesedtek, minden egyes neszt tisztán meghallott: a denevérek szárnyának csapását a fák felett, a frissen lehullt falevél érkezését a földre. Egyszer csak suttogásokra lett figyelmes az épület egyik oldala felől. Egyre inkább felerősödtek a hangok, mintha csak mellette ültek volna az emberek, de mikor körbe nézett, még mindig nem látott senkit. Azonban azt tisztán érezte, hogy nincsenek egyedül.

Brant végzett a gyógyszertárban, és elkezdett visszafelé gyalogolni, mikor a suttogó hangok forrásai hirtelen előbukkantak, és két alak állta el útját. Aiden azonnal megérezte, hogy ez rosszat jelent. Mikor egyikük előrántott a zsebéből egy kést, egy tizedmásodperc alatt termett ott, izzó szemekkel és lángoló testtel, mely bevilágította az eddig sötétségbe borult udvart. Azonnal a földre terítette a késelni készülő alakot vállánál fogva, és önkívületi állapotba kerülve kezdte elégetni a talajnak szorítva. Társa azonnal elszaladt ijedtében.

- Ne, Aiden!! – kiabált Brant, de mind hiába: Aiden csak szorította, ő pedig nem tudta sehogy sem megállítani, különben ő is szénné égett volna. A férfinak szinte még arra sem volt ideje, hogy fájdalmában kiáltson: azonnal lángra kapott a teste, és olyan mélyen megégett, hogy szörnyet halt.

- Kérlek, Aiden, hagyd abba! – sírta el magát kétségbeesésében Brant, mire Aiden felállt. Szeméből eltűnt az őrült izzás, a testén lévő lángcsóvák lassan visszahúzódtak, és magához tért. Összeráncolt szemöldökkel nézte az előtte heverő holttestet, és szemeiben könnyek gyűltek. Brantre pillantott, aki kétségbeesett arccal nézett vissza rá.

- Bántani akart! – kezdett zokogni Aiden. Tudta, hogy rettenetes dolgot művelt. - Én… én csak meg akartalak védeni! Nem akartam…

Ezt nem hiszem el. Megölte. Megölt egy embert.

- Most mit csináljunk? – fogta a fejét Brant, és gombóc keletkezett a torkában a pániktól.

- Csak azt akartam, hogy téged ne bántsanak! – mondta zokogva Aiden, közelebb lépdelve Branthez, aki már nem tudott rá haragudni. Tudta, hogy most neki kell helyt állnia, és megnyugtatnia őt, mielőtt még nagyobb baj lesz.

- Jól van. Nyugodj meg Aiden, nem lesz semmi gond. Megoldjuk – kezdett el agyalni, és szinte már el is nevette magát keseredettségében. Tényleg úgy érezte, mintha csak álmodna, és ez a valóságban nem történhetne meg. – Figyelj. Hol van az a ház, amit felgyújtottál nem rég?

- Nincs messze, az is a város szélén volt – törölgette könnyeit Aiden. – Megmutatom ha kell.

- Oda fogjuk vinni ezt a testet, de a lehető legcsendesebben, úgy hogy senki se vegye észre. És meg is van, hogy hogyan – nézett az utca végén lévő útépítkezés során otthagyott talicskára.

Aiden elrohant a talicskáért, és a homokot letakaró fekete fóliáért. Óvatosan belehelyezték a holttestet, mely szinte szenesre volt égve. Brant könnyes szemekkel, de megkeményedve próbálta megtartani lélekjelenlétét.

A lehető legeldugottabb utakon tolták végig a talicskát, és sikerült a leégett ház egyik sarkában elhelyezni a testet.

- Így talán megúsztuk a bajt – törölte le a homlokán keletkező izzadtságcseppeket Brant.

- Annyira sajnálom – mondta Aiden ismét könnyeivel küszködve. – Nem akartam.

- Tudom – fogta meg a kezét Brant.

Aiden nem csak tette miatt sírt. Azért is, mert kezdte érezni, hogy talán valóban igaza van Brantnek: ő nem való az emberek közé. Abba viszont nem tudott belegondolni, hogy valaha is Brant nélkül éljen.

Aznap éjjel Brant nem tudott aludni. A mai nap nagyon elgondolkoztatta: hiszen Aiden véget vetett egy ember életének egy szempillantás alatt. Azonban nem azon agyalt, hogy ezentúl ő is fél tőle, épp ellenkezőleg: azt tartotta a legfurcsábbnak, hogy egyáltalán nem tartott Aidentől.

Ha ő nincs, lehet hogy már nem élnék.

Elege volt a céltalan ágyban fekvéstől, így inkább úgy döntött, benéz hozzá. Úgy tűnt, békésen alszik, és Brant tényleg igyekezett a lehető leghalkabb lenni, mégis kinyílott a porcelánbaba-arcú Aiden aranybarna szeme.

- Aludjál csak tovább – suttogta Brant mosolyogva, és ki is ment a szobából.

Ahogy Brant kiment, Aiden sem tudott tovább aludni. Felült az ágyon, és azt érezte, szeretné tovább nézni a mosolyát. Amikor Brant mosolygott rá, mindig jó érzés töltötte el őt. Ahogy erre gondolt, gyomrában és mellkasában forróságot érzett. Szinte észre sem vette, de a takaró elkezdett égni rajta.

- Francba – kelt ki az ágyból, és sóhajtva nézett a szenes ágyneműre. Úgy döntött, inkább kimegy Branthez.

- Brant? – kukucskált ki a szobából. A megszólított a kanapén ülve olvasott egy régi újságot, ezzel próbálta elütni idejét. Mikor a nevét hallotta, Aidenre nézett.

- Hát te nem alszol? – mosolyodott el Brant, és letette az újságot. Ismét ott volt a forróság Aiden mellkasában.

- Nem tudok. A takaróm is elégett… megint – ült le a kanapé szélére Aiden.

- Miért nem tudsz? – húzódott kicsit közelebb Brant.

- Itt… - mutatott a mellkasára Aiden – Mi ez az érzés? Amikor ilyen furcsát érez az ember a mellkasában és a hasában.

Brant arcára kaján vigyor ült.

- Na mi az? Csak nem szerelmes lettél? Talán az a csinos lány a piacon, aki minden nap kér forrócsokit?

- Nem, én ezt akkor érzem, ha téged látlak boldogan. Nem értem, eddig ez sosem volt.

- Oh… - Brant szívét melegség töltötte el, és elmosolyodott. Nem tudta, hogy működik Aiden, pontosan milyen érzései vannak, de abban biztos volt, hogy szereti őt, és jól esett neki. Furcsa, hogy talán még egy emberrel sem volt olyan viszonyban, mint amilyenbe Aidennel került együtt töltött idejük alatt.

Csak értetlenül nézett nagy aranybarna szemeivel Brantre, aki valójában szinte észre sem vette eddig, milyen gyönyörű teremtés is Aiden. Most, hogy itt ült vele szemben, valahogy jobban elkezdte megfigyelni. Hibátlan, hamvas arcbőre volt, telt szája, és kissé hullámos-borzas, vöröses barna haja, mely a fényben aranylóan fénylett. Tökéletesen kifejlett nyúlánk férfi testalkata volt, kulcscsontjai enyhén kiemelkedtek bőre alól. Tényleg látszott rajta, hogy nem evilági lény.

Vajon mi lesz az ő sorsa? Lehet, hogy egy nap arra kelek, hogy már nem is él. Nem tudhatom. De a szívem szakadna meg.

- Én most miért érzem azt… - szakította meg Aiden Brant elrévedését. - …hogy a szám – mutatott rá a sajátjára – azt akarom, hogy ott legyen? – érintette meg Brant alsó ajkát.

Először Brant nem is értette, mit akar ezzel mondani Aiden, de hirtelen csak arra eszmélt, hogy egyre közelebb hajol hozzá. A levegő egyik pillanatról a másikra felforrósodott, és Aiden lassan hozzáérintette az ajkát Brentéhez. Ahogy ez megtörtént, forróság öntötte el a testét, akár csak Aidenét. Iszonyatosan furcsa, mégis jól eső érzés volt ez.

Te jó ég, mi történik?

Ballada - 2. rész: A jégen kívül

Briannel megvártuk amíg a fiúk átöltöznek, aztán hivatalosan is bemutatott nekik. Elsőként Javinak mutatkoztam be, aki széles mosollyal üdvözölt, és férfias kezével finoman, de határozottan fogta meg az enyémet. Tipikus déli, hódító szépfiú kinézete volt, és a kisugárzása sem volt más. Nam sajnos nem tudott velünk tartani, de gyorsan neki is bemutatott a nagybátyám. Ekkor Yuzu még az öltözőben volt.

- Yuzu, éhen halunk! – kiabált neki be Brian, ő pedig visszakiabált, hogy „jövök”. Sietve kijött az öltözőből, a táskáját cipzárazva, aztán rám nézett egy pillanatra, majd az edzőjére. Egy pillanatra végig futott a gyomromban az a bizonyos furcsa érzés, olyan izgatott voltam. Nagyon más volt így látni, közelről, jégen kívül. Tényleg olyan finom vonásai voltak, mint ahogy az a felvételeken és képeken látszik. És nagyon fekete, kicsi, mandulavágású szemei. Nyilván valóan ez nem meglepő, hiszen ázsiai – de nekem nincs egy ázsiai ismerősöm sem, és nem is nagyon beszélgettem még egy ilyen emberrel sem, így számomra ez különlegesnek hat.

- Ő itt az unokahúgom, Lisa. Most vendégségben van nálam a nyáron. Eljött megnézni egy pár edzést, és most ő is eljönne enni velünk – mondta neki Brian, ő pedig bólogatott, majd ismét rám nézett. Ah, miért kezd el lángolni az arcom, ha rám néz?!

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy most akkor hogy is mutatkozzak be? Hisz ő japán. Hajoljak meg? Vagy azért nyújtsak kezet? Vagy várjam meg amíg ő nyújt? Vagy… - ezek a gondolatok suhantak át egy másodperc alatt az agyamban, de aztán végül ő kezet nyújtott nekem.

- Helló, Lisa vagyok, nagyon örülök – fogtam meg a kezét, amely olyan karcsú volt akár csak ő maga.

- Yuzuru Hanyu vagyok, én is örülök – mondta, miközben gyengéden kezet fogott velem egy udvarias mosoly és apró meghajlás kíséretében. Gyorsan én is követtem, és meghajoltam.

Basszus, legalább úgy érzem magam, mint más amikor Brad Pittel találkozna.

- Akkor menjünk szerintem -  mondta Brian, megveregetve Yuzu és Javi vállát, és el is indultunk.

Az étterem ahová mentünk, leginkább ilyen gyorskajálda-szerűségnek felelt meg.  Többféle hamburgert, vimpit, pizzát, sültkrumplit és egyéb egyszerű kajákat lehetett kapni. Én gyorsan kértem egy hamburgert – ezzel nehezen lehet mellényúlni – és a többiek is rendeltek. Miután elment a pincér, a mellettem ülő Brian elkezdett Javival beszélgetni a mai edzésen való teljesítéséről. Én csak ültem szótlanul, mint a kuka, és igyekeztem azon, hogy ne látsszon, mennyire zavarban vagyok attól, hogy Yuzu előttem ül. Igazából csak pár pillanat erejéig mertem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Ő koncentráltan figyelte Javiék beszélgetését – gondolom neki kicsit nehezebb volt megérteni az angolt – és néha hozzászólt, iszonyatosan aranyos akcentussal. Elsőre el is mosolyodtam rajta, és nagyon igyekeztem, nehogy észrevegye.

- Basszus, ne csak szakmázzunk itt, szegény Lisa halálra unja magát! – fogta meg a vállamat Brian. – Bár korcsolyázni nem tud, ellenben profi szinten zongorázik.

Kösz, de NE. Brian, kérlek, csak ezt ne hozd fel!

- Ah, komolyan? Wow! – mosolygott szélesen rám Javi, Brian pedig büszkén bólogatott. Ekkor már Yuzu is engem nézett érdeklődve, valamiért úgy éreztem, hogy belém fúródik a tekintete. Ah, nagyon utálom ha rólam van szó.

- Nincs ebben semmi különös… - tűrtem hátra zavaromban a hajamat a fülem mögé, és megvontam a vállamat. – Ezt tanulom, máshoz nem is értek.

- A zongora nagyon szép. A kedvenc hangszerem – mondta Yuzuru kissé akadozó angollal, majd rám mosolygott. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta mit is mondott, mert nehezen volt érthető ahogy beszélt, de megértettem. Egy másodperc erejéig visszamosolyogtam rá, majd tekintetem visszaemeltem az asztal pultjára, ahol eddig is volt.

- Mindig is meg akartam tanulni zongorázni – mondta Javi. – Biztos nehéz lehet! Az a sok ujj össze-vissza megy… - imitálta az asztalpulton a zongorázó mozdulatokat.

Kicsit kuncogtam rajta.

- Hát, sokat kell gyakorolni… de amit ti csináltok, sokkal nehezebb. Könnyen megsérültök, el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt kibírni.

- Minden művészetnek megvannak a maga nehézségei és szépségei – mondta bölcsen Brian.

Meg is hozták a kajánkat végre. A nyál összefutott a számban, mikor elém tették a hatalmas amerikai hamburgert. Oké, de most próbáld moderálni magad Lisa, ne úgy egyél mint egy disznó…

Azon gondolkoztam, szegény Yuzunak milyen nagy váltás lehetett az otthoni japán konyháról ez a nehéz, zsíros amerikai kaja. Bár gondolom már megszokhatta ez alatt a három év alatt. Ahogy fogta a sültkrumpliját, észrevettem, milyen szép kezei vannak. Basszus, én tényleg egy beteges fangirl lettem.

- Lisa, akartam mondani neked valamit – mondta Brian két falat között. - Úgy tűnik, szeretsz ott lenni a cricket klubban, nem igaz?

- Igen, nagyon élvezem nézni az edzéseket – bólogattam mosolyogva.

- És mit szólnál, ha még pénzt is keresnél vele? Tudnék ajánlani neked itt egy kis nyári munkát, így legalább biztos van mivel elütnöd itt az időt. Nem lenne bonyolult, egy kicsit segítened kellene a kölcsönözhető korcsolyákat karban tartani, illetve a tréningek után egy kicsit kitakarítani. Ezen kívül néha előfordul, hogy kamerafelvételt csinálunk a srácokról, hogy vissza tudjuk nézni a hibákat. Ebben is segíthetnél, hogy ne folyton nekem kelljen, vagy Tracynek. Mit szólsz?

Magyarul végre lenne egy hivatalos ürügy, hogy folyton ott lógjak, és nem kellene kellemetlenül éreznem magam miatta? Minden nap ott lehetek, és nézhetem Yuzut, ráadásul pénzért? NANÁ HOGY!

- Ez szuperül hangzik – vigyorodtam el örömömben. – Nagyon szívesen elvállalom!

- Szuper! Srácok, van egy úgy tag a társulatban – mondta Brian, és megveregette a vállamat. A többiek is örömmel mosolyogtak rám.

A hangulat az idő elteltével egyre jobban feloldódott. Én csendes maradtam szokás szerint, de azt vettem észre, hogy Yuzu teljesen máshogyan viselkedik a jégen kívül. Edzés közben eszméletlen katonás renddel és fegyelemmel dolgozik, itt viszont teljesen leenged, sokat mosolyog és nevet, főleg Javival. Úgy tűnik, ők ketten nagyon jól megvannak, és bár Yuzu angolja néha tényleg kissé érdekes, Javi mellett teljesen feloldódik minden gátlása. Nagyon élveztem ezt a vacsorát, annak ellenére hogy nem beszéltem sokat; elég volt, hogy a társaságukban lehettem. Remélem lesz még ilyen alkalom!

Másnap már kezdtem is a munkát. Igazából egyelőre nem sokat kellett csinálnom. Először sorba kellett rendeznem a korcsolyákat lábméret szerint a kölcsönzőben (ahonnan szerencsére ráláttam a pályára), este pedig egy kicsit fel kellett söpörnöm a pálya körül. Az utolsó korcsolyázó Yuzu volt, ő maradt ott gyakorolni. Ez volt az első alkalom, hogy csak ketten voltunk egy helységben, és kissé zavarban voltam.

Találtam az egyik padon egy pulóvert, de nem Yuzu cuccai között volt. Mondta Brian, hogy a talált tárgyakat rakjam el a raktárba, de nem tudtam, Yuzué-e.

Zavarjam meg a gyakorlásban? Egyáltalán hogy szólítsam meg? Japánban mindig raknak valamit a név mellé. Yuzuru-kun? Vagy hülyén jön ki? Brian és Javi Yuzunak hívja, de lehet hogy csak azért, mert már jóban vannak. Úr Isten…

Egy pár percig ezen hezitáltam, aztán végül bátortalanul a nevén szólítottam a pálya széléről. Elsőre nem hallotta, így muszáj volt hangosabban megismételnem.

- Öhm… Yuzuru! – Erre már idefigyelt. – N-ne haragudj… - Megint lángolt a fejem.

Oda korcsolyázott hozzám, érdeklődve nézve.

- Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak… ez… - néztem a kezemben lévő fekete, garbós kötött pulóverre – …szóval, ez a te pulóvered? Vagy… valaki itt hagyta?

- Nem, nem az enyém – rázta meg a fejét, és barátságosan rám mosolygott.

- Oh… értem. Oké… ne haragudj hogy megzavartalak – mondtam, és valamiért automatikusan meghajoltam egy kicsit.

- Nincs gond – mosolyodott el szélesebben, és bólintott egyet a fejével. Elindult vissza a pálya közepére. Én elindultam a raktár felé, mikor hirtelen a nevemet hallottam a hátam mögül.

Ez most Ő volt?

Megfordultam, és Yuzuru nézett rám.

- Hogyan mész haza innen?

Sűrűen pislogtam meglepettségemben. Ezt meg miért kérdi?

- Azt hiszem… gyalog. Igen, Brian nem lakik annyira messze innen.

- Csak mert mi ketten vagyunk itt, senki más. Késő van, és lehet hogy veszélyes egyedül menned. Ha gondolod, elviszünk, anyukám úgyis eljön értem.

Úr Isten. Ennyire kedves, hogy erre is gondol?

- Oh… Jézusom, miattam nem kell kitérőt tenni, tényleg közel van! – tűrtem el a hajamat zavaromban.

- Kérlek, fogadd el. Tényleg nem jó környék, főleg egy fiatal lánynak.

Már megint lángol a fejem. Remek.

- Hát… nem is tudom, ha nem nagy kitérő, akkor… nagyon köszönöm, elfogadom.

Kiszélesedett a mosolya.

- Rendben – bólintott - Fél óra múlva érkezik az anyukám. Hamarosan lejövök a jégről, átöltözök – mondta, majd visszakorcsolyázott középre, és elkezdett egy forgást gyakorolni. Egy pár másodpercig még néztem őt – egyszerűen sosem tudtam megunni a látványát – aztán elvittem a pulcsit a raktárba. Nagyon örültem neki, hogy megkérdezte ezt. Nem is tudom elhinni, hogy egy srác hogy lehet ilyen… tökéletes, mint ő. Biztos vagyok benne hogy vannak neki is hibái. De egyelőre képtelen voltam látni őket.

Amíg Yuzu átöltözött és lezuhanyozott, én gyorsan felsöpörtem a padok körül. Még nem is végzett, mire az anyukája megérkezett, és belépett a pálya ajtaján. Egy átlagos, alacsony kis japán nő volt, egy egyszerű virágos nyári egyberuhában.

Most Ő nem tudja hogy én ki vagyok. Mégis bemutatkozzak annak ellenére hogy nincs itt Yuzu? Megint olyan hülye helyzet ez…

Szerencsére nem kellett tovább stresszelnem, mivel az említett kissé még vizes hajjal, de megérkezett.

- Anya! Szia – szólalt meg japánul Yuzu (legalábbis úgy tudom, ezt mondta), és átölelte. Nagyon aranyosnak tűnt az anyukája, és látszott, mennyire szereti a fiát. Ezután valamit japánul kezdett hadarni, és rám mutatott - gondolom elmagyarázta ki vagyok, és hogy hazavihetnek-e.

Az anyukája rám nézett, kedvesen mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Meghajolva bemutatkoztunk egymásnak, majd bátran hívott magukkal a kocsiba.

Az úton végig japánul beszélgettek, így egy árva kukkot sem értettem. Iszonyú fura nyelv ez, sosem tetszett igazán, de Yuzutól mégis valahogy szebben csengett.

- Itt, itt vagyunk. Köszönöm szépen… Arigatou – mondtam nekik, és úgy látszott nagyon tetszett nekik hogy japánul próbálkoztam, mivel lelkesen felnevettek. – Jó éjszakát!

- Jó éjszakát Lisa – integetett még egy utolsót a lehúzott ablakon keresztül nekem Yuzu, és elhajtottak. Sötét mandulavágású szemének pillantása megmaradt az elmémben.

***

- Neked tetszik ez a lány – mosolygott Yuzu édesanyja, miközben az utat nézte a volán mögül.

- Mi? Honnan veszed? – kerekedtek ki Yuzuru szemei. - Ez nem igaz – tette keresztbe maga előtt a kezét, és zavarában minél inkább a mellette lévő ablakon bámult kifelé.

- Ismerlek, Hanyu Yuzuru – borzolta meg gyorsan hajkoronáját az anya, mire Yuzu duzzogva levette magáról a kezét.

Raise you, like a Phoenix - 8. rész

"Ha saját életet akarsz... akkor engem felejts el."

Brant fel-alá mászkált a lakásban, állát idegesen és frusztráltan dörzsölgetve. Már másfél órája, hogy rájött, Aiden nincs a házban. Mikor éjjel felébredt, kis bűntudatot érzett a Aidennel való veszekedése miatt, ezért gondolta, benéz a fiúhoz – azonban mikor benyitott, csak a széttárt ablak tátongott előtte, Aiden ki-kiégett ágya pedig üres volt. Alig tudta elhinni, hogy ez történt. Az egész környéket tűvé tette pizsamában, hátha a fiút még elcsípi valahol, de teljesen reménytelennek bizonyult a helyzet. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Rémképek tűntek fel elméjében, ahogyan Aiden felgyújt valamit, esetleg leleplezi képességeit, és emiatt elfogják, megbüntetik. Azt sem tudta, mennyi ideje volt távol, hiszen már hajnalodott, majdnem reggel hat óra volt.

Egyszer csak kintről lépteket hallott. Azonnal felkapta fejét, és kinyitotta a bejárati ajtót, amely előtt legnagyobb meglepetésére egy kész férfi állt. Aiden volt az. Brant egy pillanatra lefagyott, pislogott párat, és azt se tudta, hirtelen mivel kezdjen: hogy kikérdezze mit tett, hol volt, vagy pedig hogy lehet az, hogy tinédzserként ment el, és most pedig gyakorlatilag akkora, mint ő maga.

- Aiden? – csúszott ki a száján.

- Brant... – szólalt meg mély, férfias hangon Aiden, és lesütötte szemeit. – Én...

- Hol voltál? Mit csináltál? Ugye nem értél hozzá semmihez?

- Hát... én... – cikázott Aiden tekintete a padlón, és lassan bejött a házba. Brant leolvasta az arcáról, hogy ez nem jelent jót, és már nyitotta is volna a száját egy újabb kérdésre, de Aiden inkább megelőzte. – Egy ház megégett. De nem volt benne senki.

Brant elképedt.

- És látott valaki?! – emelte meg a hangját, és ingerülten becsukta a bejárati ajtót.

Aiden megrázta a fejét.

- Fuh... – fújta ki a levegőt Brant, majd lehuppant a kanapéjára.

A másik lassan és szerényen leült mellé, és feszülten várta, mit mond majd neki a történtekre. Egy kis szünet után Brant odafordult, a szemébe nézett, és ismét megszólalt.

- Ezt érdemlem? Komolyan? Én... vigyáztam rád. Az első perctől kezdve hogy hozzám kerültél, figyeltelek és óvtalak téged. Ha neked erre nincs többé szükséged... rendben. Ha saját életet akarsz... – nézett el a tekintetéből -...akkor engem felejts el.

Brant szemében némi könny gyűlt. Végül Aiden is rá mert nézni, miután már könnycseppjeivel itt-ott kiégette az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Lassan felállt, majd besétált a szobájába.

Brant utánanézett. Így távolról méginkább látszott a változás Aidenen. Nagyon magas lett, csaknem 190 centiméteresnek saccolta őt. Nagyobb volt mint ő, nyúlánk, hosszú lábú, ugyanakkor széles vállú. Egy gyönyörű, fiatal felnőtt férfi volt, mégis még mindig olyan volt belül, akárcsak egy gyerek.

A nagy szőnyeget fürkészve tekintetével előjöttek Brant fejében a régi emlékek, melyekre a különböző égési nyomok alapján emlékezett vissza. Pontosan tudta, melyik mikor történt, milyen baleset folytán. Ott volt az első égési folt, mikor Aiden még apró babaként tüsszentett egyet. Kissé elmosolyodott, ahogyan a pillanat felidéződött benne. Mostmár szinte mindennapos volt az, hogy fel-felgyullad valami. Nem is vette észre, de Aiden nagyon az élete részévé vált Brantnek, és ha visszagondolt az azelőtti életmódjára, rájött, hogy milyen unalmasan és magányosan élt eddig.

Aiden a szobájában járkálva küzdött a benne morajló furcsa érzéssel. A bent lévő parkettán lábai alatt fekete nyomokat hagyott, és mikor megpróbált leülni, az ágytakaró azon nyomban felgyulladt alatta, így gyorsan fel is állt. Úgy érezte, az egész teste mindjárt lángra kap. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen a házat soha nem akarta volna véletlen sem felgyújtani, úgyhogy az ablakon kinézve támadt egy ötlete.

A ház mellett nem túl messze volt egy régi pajta. Baek nagyon ritkán ment be oda, mert semmi másra nem használta, csak arra, hogy a téli tüzifát tárolja el benne. Aiden azt érezte, egyszerűen a benne rejlő energiát valahol szó szerint el kell égetnie. Az ablakon kimászott, és megpróbálta magát annyira lenyugtatni, hogy a lába alatt már ne égjenek el a dolgok. Amíg ez sikerült neki, bement a pajtába, és a nagy rakás fa láttán felcsillant a szeme.

Közelebb lépett hozzá, és megfogta az egyik fadarabot, ami szempillantás alatt égett el a kezében – azonban már ettől is sokkal jobban érezte magát. Kissé elmosolyodott, majd fogott újabb és újabb darabokat, amelyekkel szintén ezt tette. Nemsokára már egy rakás fa szenesen állt a pajta másik sarkában, viszont Aidenből eltűnt az a bizonyos frusztráló, furcsa érzés.

Az ég eddig borús volt, de most a nap hirtelen előbukkant felhő-rejteke mögül, és egy sugárban sikerült betűznie a pajta tetején lévő lyukon keresztül, megvilágítva ezzel a szénával borított padlót. Aiden felnézett, egyenesen a tűző napba. Ettől mégnagyobb nyugodtság öntötte el, a sárgán tündöklő gömb az égen szinte megbabonázta őt. Becsukta a szemét, és élvezte, ahogyan perzseli az arcát, magába szívva minden egyes sugarát. Még semmi sem tudott így hatni rá. Ismét kinyitotta szemét, kezével lassan az ég felé nyúlt, és hosszú percekig csak bámulta az égitestet. Olyan érzése támadt, mintha valami, vagy valaki egyszerűen hívogatná oda őt - és hogy az, amit itt érez, az csak egy töredéke annak, amit akkor érezhetne, ha ott lenne mellette, benne... Vele.

Egyszer csak egy felhő ismét eltakarta a napot, kizökkentve mámorából Aident. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, mi is történt, és örült, hogy végre teljes mértékben nyugodtnak érezheti magát.

Kijött az épületből. Kintről benézett Brant ablakán, aki épp azt a régi kiégetett papírlapot forgatta kezében, amelyet még a kicsike Aidennek adott, hogy rajzoljon. Aiden érezte, hogy Brant immár nem mérges, hanem leginkább szomorú. Ez őt is szomorúvá tette, így úgy érezte, be kell mennie hozzá.

Gyorsan visszamászott az ablakán, majd az ajtaját lassan kinyitotta.

- Brant... ne haragudj. Én sosem akartam neked rosszat.

Brant felnézett rá, majd felállt a kanapéról, és sóhajtott egyet.

- Tudom... tudom. Na... gyere ide – nyújtotta ki felé a kezeit, Aiden pedig szélesen elmosolyodott, és közelebb ment hozzá. Átölelve egymást, Brant most érezte csak igazán, milyen magas Aiden. Hosszú kezei immár jócskán körbeérték őt. Amikor meg ölelte, mindig kissé izgatottá vált, és elkezdett teste melegedni. Ezt Brant megszokta már, de most valamiért különösen felforrósodott, így egy pillanatban el kellett rebbennie Aidentól, mert már égető volt az érintése.

- Holnap mindenben segítek, ígérem. Amiben csak akarod – mondta neki Aiden buzgóan.

- Jól van, rendben. Ne aggódj most Aiden, nyugodj meg. Ami történt megtörtént, és kész. Ezentúl ügyelsz, hogy ne legyen ilyesmi. Minden rendben, oké?

- Igen – bólogatott boldogan.

*

- Egy lánggyermek leejtése... Végzetes hibát követtél el. Ugye tudod?

- Igen. És sajnálom. Én csak...

- Sajnálod? Az nem tesz semmit. Ettől még a te lelkeden fog száradni Főnix bolygó végzete.

- Nem szabad ily' korán feladni. Talán még van remény.

- És mégis hogyan? Már régen felfedezhették a létezésünket.

- Az idő eltelte szerint bár már bontogatja szárnyait, még emberi alakban van a gyermek. Most azonnal oda kell menni... mielőtt még kitörne.

Rise you, like a Phoenix - 7. rész

"Mit tettem?"

Aiden szinte ösztönszerűen futott végig sebesen a kivilágított főút azon vonalán, amerre a város felé menő busz is szokott menni. Memóriájában benne volt az útvonal, és fele annyi idő alatt eljutott a várostábláig.

A belvárosba érve találkozhatott a szombat esti városi forgataggal. Többnyire hozzá hasonló korabeli fiatalok lézengtek a zsibongó utcákon, a kivilágított szórakozóhelyekből különféle zenei stílusok dübörgése szűrődött ki és keveredett össze az autók motorjának zúgásával, amelyek a főúton suhantak végig. Aiden sosem járt még erre, főleg nem ilyenkor hétvégén - így kimeresztett, kíváncsi szemekkel nézett minden felé, és figyelte a többi embert maga körül.

Lassan bandukolt végig a főutcán, arcán kíváncsi, meglepett vigyor ült. A nagy forgatagban hirtelen nem is tudta, mit tegyen; aztán végül kiválasztotta a magának legszimpatikusabb, legérdekesebbnek tűnő, villódzó neonfény betűkkel jelzett klubot, amely előtt egy nagyobb darab férfi állt, biztonsági őrként.

Aiden nem tudta hogy megy ez, így csak simán be akart sétálni – azonban az imént említett férfi a vállánál fogva megállította őt.

- Hékás, szerinted neked nem kell igazolványt mutatnod? Mit gondolsz, te kivétel vagy? Kölyök képű.

Aiden meglepődött a hirtelenségén, így csak értetlenül pislogott rá.

- Igazolványt? De hát… nekem nincs olyanom… - vakarta zavartan a fejét.

Az őr gúnyosan elmosolyodott.

- Nincsen mi? Azt legalább meg tudod mondani, hogy hívnak?

- Aiden.

- Milyen Aiden?

- Hát… Nekem csak Aiden a nevem – nézett ártatlanul, és fogalma sem volt róla, hogy az őr mit vár tőle.

- Na jól van, húzás innen kölyök, irány a babazsúr! – noszogatta kifelé a kopasz Aident a vállánál fogva, aki tehetetlenül kipenderült az ajtón. A többi ember, aki mögötte állt a sorban, furcsállóan nézett rá. Ezt Aiden nem igazán értette, de úgy érezte, jobb, ha innen tovább áll.

Tovább sétálgatott az utcán, amely befelé érve egyre népesebb volt. Észrevette, hogy néha egy-egy lány alaposan végigméri őt, és huncutul nevetve néznek rá, esetleg még integetnek is - valaki még szóban köszönt is neki. Ezekre Aiden zavarában szintén visszavigyorgott, vagy félénken visszaintett. Nyúlánk, magas testalkatával a legtöbb embernél magasabbnak bizonyult, főleg ezeknél a lányoknál, akiknek úgy tűnt, ez nagyon is tetszik.

Az utcában egyszer csak zeneszót hallott felcsendülni, amely egyre erősebbé vált, ahogy az utcán haladt végig. Aiden egy nagy térre ért ki, ahol valamilyen fesztivál zajlott éppen. Az emberek egymással táncoltak a tér közepén, színes lámpák világítottak, élőben zenélt egy zenekar a felállított színpadon, és a levegőben különböző ételek, italok illata keveredett. Minden ember jókedvűnek, és felszabadultnak látszott, amelytől Aiden arcáról sem lehetett lemosni az elégedett vigyort. Teljesen elvarázsolta őt a környezet, és csak ámulva nézte, hogy amelytől Brant őt eltiltotta, valójában mennyire izgalmas és jó.

Ahogy egyre beljebb ért, már mindenki táncolt körülötte, így ő is automatikusan kezdte átvenni a ritmust, és próbálta utánozni a többi ember mozdulatát. Mindenki mosolygott egymásra, és nem érdekelt senkit sem, hogy ha esetleg valakit nem ismert – itt most csak az volt a fő, hogy jól érezzék magukat együtt. Aiden megannyi barátságos emberi tekintettel találkozott maga körül, amelytől nagyon boldoggá vált. Eddig ilyen gesztusokat szinte csakis Branttől kapott.

Egyszer csak érezte, hogy valaki megfogja a kezét, és maga felé fordítja őt, de ahogy megszorította, azzal a lendülettel el is engedte, majd elkapta onnan a sajátját.

- Aúh! Ez meleg! – nézett meglepetten a lány rá, de aztán ismét mosolyra húzódott a szája, és kézfogás nélkül kezdett el Aiden szemébe nézve táncolni, aki viszonozta ezt. Egyre jobban és jobban érezte magát, és egészen a szám végéig táncolt a lánnyal, majd mikor vége volt, meghajoltak egymásnak, megköszönve a táncot.

Aiden úgy döntött, körbe néz a tér más részein is, így elindult kifelé a táncoló tömegből, mikor hirtelen felcsillant a szeme, és íriszei egyetlen egy dolog felé tudtak csak összpontosulni.

A tér szélén egy tűz zsonglőr mutatványozott éppen, két bottal a kezében, melynek végei lángoltak. Az emberek ámulva nézték, milyen ügyesen forgatja azokat, dobálja, anélkül hogy megégne. Aident a tűz teljesen rabul ejtette, és lábai szinte ösztönszerűen vitték őt közelebb a fénylő látványossághoz. Hamarosan már egészen közelről nézte a férfit, aki épp végzett egyik zsonglőr-mutatványával.

A szemfényvesztő a kezébe vett egy pálcát, melynek vége égett, majd hátra hajolt, a szája elé rakta azt, és egy nagyot fújva hatalmas lángcsóvátkeltett az ég felé, amelytől mindenki felbődült, és eszeveszetten tapsolni kezdett. A férfi úgy nézett ki, mintha ő maga egy tűzhányó sárkány volna.

Aiden egy pillanatig úgy érezte, lelki társra talált a mutatványos férfiban, aki természetesen semmi természetfelettit nem tett ezek által a trükkök által. Kedvet kapott ahhoz, hogy ugyanezt megpróbálja ő is megcsinálni, így a zsonglőr mellé sétált. A férfi egy pillanatra meglepődött.

- Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle, de Aiden már ki is vette a kezéből a botot, majd hasonlóképp az ég felé emelte azt, és ő maga is fújt egyet. Azonban az ő csóvája kétszer akkora volt mint a zsonglőré, és sokkal élénkebb. Az emberek szinte megőrültek a látványtól, eszeveszetten tapsolni kezdtek Aidennek, aki nagyon örült a dolognak, és széles vigyorral nézett körbe. A zsonglőr többi kellékéhez ment, és puszta kézzel hozzányúlt az égő botvéghez, majd kezébe fogta. A másik végét, amely nem égett, szintén kézbe fogta, és egy pillanattal később már az is begyulladt. Az egész úgy nézett ki, mint egy rettenetesen jól megcsinált bűvész trükk, amitől még maga a zsonglőr is elképedt.

- Haver, taníthatnál engem! – veregette vállon Aident, mire ő csak barátságosan mosolygott egyet, és visszaadta neki a kellékeit.

Egy darabig csak ámulva sétálgatott az utcán. Egész éjjel elvolt a városban, még csak nem is volt szükség rá, hogy bárhová is betérjen. Imádta nézni a táncoló embereket, a zenészeket, az étteremben önfeledten egymással beszélgető családokat, még a részegen tántorgó fiatal csapatokat is. Aiden számára minden új és érdekes volt, és abban a pillanatban annyira elbódította őt az újdonság varázsa, hogy eszébe sem jutott, mi lesz vele, ha Brant rájön, hogy eltűnt.

Már hajnalodott, mire Aiden a belvárosnak szinte minden szegletét megnézte. Hamarosan a külvárosba ért, ahol már egyre kevesebb ember lézengett, és az örömteli zene is megszűnt. A hangulat sokkal baljósabbá kezdett válni, amit Aiden is érzett. Lépteit kissé lelassította, majd megállt, és így nézelődött tovább. Romosabb, elhagyatott házak vették körül, az utcában alig volt közvilágítás, és úgy tűnt, nagyon el van hanyagolva. Mindenhol hatalmas bozótok, és megnőtt gazok vették körül az épületeket.

- Hahó! Hahó, valaki! Kérem… - szólalt meg az egyik nagyobb, régi romos házból egy férfihang. Aiden odakapta a fejét, és érdeklődve fülelt tovább. – Fiatalember! Segítsen nekem…

Aiden hezitálva indult el a ház felé, melynek ablaka nyitva volt, semmi fény nem szűrődött ki belőle. Érzékei ezért élesebbé váltak, és elővigyázatosan próbálta megközelíteni a hangforrást.

Lassan meglökte kezével a kopott faajtót, mely nyikorogva nyílott ki előtte.

- Hahó? – szólt félénken, és lassan belépett a küszöbön. – Ki az? Nekem szól-

Mondatát nem tudta befejezni, mert hirtelen valaki egy zsákot húzott a fejére, majd még egy ember lefogta kezét, a másik pedig kigáncsolta őt.

- Megvagy! Fogd meg erősen! Én addig megkötözöm! – mondta a férfihang. Aiden hirtelen azt sem tudta hol van, annyira meglepődött, és teljesen tehetetlenül érzékelte, mit próbálnak vele tenni ezek az emberek.

Nem sokáig maradt tétlenül, mert amint érezte hogy veszélyben van, egész lénye felforrósodott. Azonban most nem állt meg itt a dolog: egy az egyben lángra kapott egész teste, amire a két gazember hátraugrott.

- Ez meg mi a franc??! – kiáltott fel az egyik.

Aiden fejéről azonnal leégett az imént ráerősített zsák, és megkötözött kezei valamint lábai is kiszabadultak, hisz a kötelek nyomban elégtek rajta. Felkelt a földről, teste nyomán pedig a szőnyeg már lángokba borult. Azonban ez Aident nem érdekelte, mert elborult elmével közeledett az egyik férfi felé - a másiknak még sikerült elmenekülnie a házból.

- Miért akartál bántani? – kérdezte feszülten Aiden tűzvörösen izzó tekintettel, és megmarkolta a férfi ingjét.

- Ne! Ne, kérem ne!! – rángatózott a férfi, és mivel az ingje is lángra kapott, sikerült abból kibújnia. Azonban mikor menekült volna, Aiden félredobta a kezébe maradt inget (ezzel felgyújtva még több bútort a házban), és a karjánál fogva nyomta a falhoz a rosszakarót.

A férfi már sírt, és kiáltozott Aiden égető érintéseitől. Mikor a fiú meglátta a rémült, halálfélelemmel teli tekintetet, valami hirtelen megdőlt benne, és testének lángolása alábbhagyott. Lassan eleresztette a férfit, aki kiáltozva, eszeveszetten rohant ki a házból.

Aiden összeráncolt szemöldökkel állt és meredt maga elé értetlenül.

Miért tettem ezt? Nem… ezt nem én tettem! Én nem akartam!

Gondolatait egy gerenda hatalmas reccsenése törte meg, ami a ház plafonján roskadozni kezdett a lángoktól. Aiden odakapta a fejét, és körülnézett: már szinte minden égett a ház alsó szintjében, és pillanatok kérdése volt, hogy a felső szintre is átterjedjen a tűz.

Már közvetlenül mellette is lángok lobogtak. Mikor a plafon épp hogy leszakadni készült, ő is kirohant a házból, és elszörnyedve figyelte, hogy az egész épületet szétmarcangolja a tűz… neki köszönhetően.

Mit tettem?

Már a szomszéd bozót is lángokban égett. Ekkor Aiden szirénázást hallott a távolból, melyről már akkor tudta, hogy a tűzoltók azok.

El kell innen tűnnöm…

Aiden elkezdett rohanni a pusztaságba, hogy minél előbb vége legyen a rémálomnak… haza akart menni, Branthez.

Raise you, like a Phoenix - 6. rész

"Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?"

Az udvaron már javában dobálózott a testvérpár. Aiden lassan odasomfordált a közelükbe.

- Hé! Elkapod? – szólt az egyikük, majd huncutul összenevetett tesójával, és direkt Aidentől messzire hajította a labdát. Azonban nem számított arra, hogy Aiden képes lesz elérni, és ilyen gyorsan utána futni. Ledöbbenve néztek rá.

- Visszadobom! – kiabálta mosolyogva Aiden, és visszadobta a labdát. Kissé izgatott kezdett lenni, és érezte, hogy teste egyre melegebbé válik, de Brant szavaira hallgatva igyekezte magát lenyugtatgatni.

A testvérpár továbbra is próbálkozott Aidennek nehéz dobásokat adni, de Ő mind elkapta őket. Mivel ez volt a céljuk, a srácok egyre jobban bosszankodtak, hogy nem sikerül, pedig mindenképp meg akarták valamivel az „új fiút” viccelni.

- Hé, hagyjuk a labdázást, ez uncsi – ejtette le maga mellé a labdát az egyik fiú. – Mi lenne, ha valami izgalmasabbat csinálnánk? Bár nem mintha ezen a helyen bármi izgalmas is lenne.

- Brant bácsi már önmagában unalmas, miért lenne bármi is a birtokán, ami izgalmas? – kuncogott fel a másik, mire összenéztek.

- Brant bácsi igaz hogy még csak huszonéves, de már olyan mint egy unalmas öregember! – nevetett fel a másik, majd végül együtt kezdtek neki.

Aiden összeráncolta a szemöldökét, és arcáról a maradék barátságos kifejezés is eltűnt. Valamiért dühöt kezdett érezni a két fiú iránt. Nem fogta fel teljesen, hogy épp gúnyt űznek Brantből, csak azt érezte, hogy negatív, rosszindulatú energiák áramlanak belőlük Brant felé, ami egyáltalán nem tetszett neki. Érezte teste forróságát, de legbelül küzdött, hogy ezt elnyomja magában.

A két fiú ezután Aidenre sandított, majd pár másodperc erejéig összesúgott, és elvigyorodott.

- Menjünk le a pincébe, ott csak akad valami izgalmas! – mutatott az ócska faajtó felé az egyik srác, és el is indultak arrafelé.

- De… - indult el hezitálva Aiden is – de… Brant azt mondta, hogy oda nem szabad lemenni…

- Ah, ilyen gyáva vagy? Nem mersz lemenni a pincébe?

- Milyen nyuszi vagy!

Egyikük kinyitotta az ajtót, és a sötét lefelé vezető lépcső tárult eléjük.

- Nem mersz lemenni?

- De, de lemerek, miért ne mernék? Csak Brant mondta, hogy oda ne menjek le.

- Ah, ez kifogás. Ezt csak te találtad, ki, mert valójában félsz lemenni. – tette karba a kezeit az egyik srác.

- Nem, nem így van!

- Akkor bizonyítsd be – vigyorodott el a másik, és a lépcső felé mutatott. – Menj te elsőnek!

Bár Aiden nagyban hezitált, mert Brant szava fontos volt számára, mégis most valami azt súgta benne, hogy menjen le. Csak egy pillanatra, hogy bebizonyítsa, ő nem hazudik, és nem gyáva.

Lassan lelépdelt a meszes lépcsőfokokon. Egy-egy pókháló akadt az útjába, amelyeket kezével elkaszált maga elől. Dohos szag csapta meg orrát mikor leért, valamint kezdett egyre hűvösebb lenni a kinti tikkasztó meleggel szemben. Aiden nem érezte jól magát ott, így inkább visszafordult volna, de mikor visszanézett, a két fiú felnevetett.

- Pá-pá! – integettek, majd bezárták az ajtót. Aiden megdöbbent, majd felfutott a lépcsőn. A testvérpár nevetése egyre halkabbá vált, ami azt jelezte, hogy távolodni kezdtek a pince bejáratától.

- Hé! Hé, engedjetek ki! – kiabált Aiden, és feszegetni kezdte az ajtót, de az alig mozdult. Megijedt, mert félt, hogy Brant rájön hogy rosszat tett, valamint hogy nem veszik észre őt, és itt kell maradnia egész nap, míg Brant keresni nem kezdi. Bőrének nem esett jól a hűvös levegő, és a sötétség. Ki akart onnan szabadulni.

- Hahó! Segítség, valaki! – kiabált, majd dörömbölni kezdett a faajtón. Ijedtsége következtében teste ismét egyre felhevültebb lett, és lassan észrevette, hogy a fa kezei alatt égni kezd, majd egyre inkább elgyengül. Nemsokára már ki is sikerült törnie azt, és akkora lyukat csinálnia, amelyen ő maga is kifér.

Mikor végre ismét a szabad levegőn volt, kifújta magát, de testének forrósága nem hagyott alább. Dühössé vált, és kissé mintha megint nem az ő saját ura lett volna, lábai szinte maguktól indultak el megkeresni a két fiút. Szemei izzani kezdtek, és elméjében lebegett a két arc látványa. Sebes léptekkel rótta a birtokot, mikor a gyümölcsöskert fái között meglátta a testvérpárt. Szinte pár másodpercbe sem tellett, de ő már ott termett mellettük, és megragadta az egyik srác pólóját, amely azonnal lángra lobbant.

- Miért csináltad ezt velem?  - nézett egyenesen az arcába Aiden félelmetesen izzó szemeivel.

- Áh! Ááh!! – kezdett kiabálni a fiú ijedtségében, mire a másik rémült arccal hátrálni kezdett, majd a ház felé futott. Mikor Aiden látta hogy hová tart, elengedte a srác pólóját, aki a lángoló ruhadarabot azonnal levette magáról, és ledobta a fűbe, majd eltaposta. Sírni kezdett, és a testén lévő néhány égési sérülésre pillantott. – Auh! Auh.. – zihált, majd rémültem Aidenre nézett, aki már lenyugodott, és bár az elméjét elborító düh-köd elszállni kezdett, nem érzékelte tettének súlyosságát.

– Bocsánat! Bo.. bocsánat! – kiabálta a fiú, majd ő is elfutott a ház felé. Ekkor már Brant alakja is feltűnt a távolban, kijött a házból, oldalán az imént befutó fiúval, aki hevesen magyarázott neki, és Aiden felé mutogatott. 

A sérült sráccal mindketten bementek a házba. Aiden nem mert lejönni a gyümölcsös kertből, így lekuporodott a gyümölcsfa tövébe, lábait átkulcsolva, és állát térdére helyezve meredt maga elé. Tudta, hogy Brant mérges lesz rá, és emiatt nagyon aggódni kezdett, bár próbálta magát folyamatosan nyugtatgatni.

Hosszú idő telt el, majdnem egy óra, mire a piros kocsiba beszállt a három rokon, és elhajtottak. Brant integett még nekik, majd odafordult Aiden felé, és csípőre tett kézzel intett felé egy hívogató gesztust.

Aiden nagyot nyelt, majd félve indult el lefelé a domboldalon.

A kanapén ültek mindketten. Brant egy ideig nem szólt semmit, csak hallgatott – de Aiden határozottan érezte a benne fortyogó idegességet.

- Mi van veled, Aiden? – szólalt végül meg. – Miért csinálsz ilyeneket? Kis híján felgyújtottad az unokaöcsémet! Miért tetted? Miért? – vált egyre ingerültebbé.

- Bezártak engem a pincébe!

- És? Kiszabadultál onnét?

- Igen, de-

- Attól, hogy ilyet csinálnak, nem támadhatsz rá így senkire sem, érted?!

- Én nem akartam! Nem tudom, miért tettem!

- Nem tudod? – szűkítette össze a szemeit Brant. – Nem tudod. Jó. Akkor mostantól szobafogság.

- De Brant, kérlek érts meg, én tényleg nem akartam senkit sem bántani!

- Mégis megtetted! Az elmúlt napokban kétszer is! Szerinted miért nem engedem neked, hogy iskolába járj? Hát ezért! Fogalmam sincs, mire vagy képes, és mikor! Az emberek között neked nincs helyed, mert kárt teszel mindenben!

Aiden ismét dühös kezdett lenni, de ez a düh nem olyan volt, mint amit a tolvaj, vagy a fiú iránt érzett: ez fájdalmas düh volt. Nem Brantre volt mérges, hanem arra, hogy ennek így kell lennie, ahogy van. Hogy ő ilyen, a világ olyan, és Ő semmit sem tehet ez ellen.

Bár könnyek gyűltek ismét a szemében, már nem sírt többé. A benne rejlő feszültséget a kávézóasztalon álló üres poháron vezette le, melyet hirtelen a földre dobott, és a szőnyeg ismét lángra kapott. Brant rutinos mozdulattal oltotta el a poroltójával az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Miután eloltotta, lassan lerakta a tűzoltókészüléket, és a földre meredt.

- Menj. A szobádba. – mondta halkan, de feszülten.

Aiden felállt a kanapéról, és egy lépést tett Brant felé.

- Brant… ne haragudj, én nem akartam-

- Menj! – mondta ingerültebben Brant, mire Aiden könnyei kibuggyantak, és beviharzott a szobájába.

Ledobta magát az ágyra, és ismét eluralkodott rajta a forróság. Az egész testét átjárta, szinte mindennél erősebben. Könnyei ki-kiégették ágyneműjét, nedves szemeit tenyerével törölgette.

Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?

Még ő maga sem értette azt a két esetet, mikor szinte nem is saját maga irányította önmagát, de valahogynem is érezte magát bűnösnek, mert nem tehetett róla. Fájt neki, hogy hiába igyekezett megfelelni minden téren, csak egy különc lényként volt kezelve, akiben nem bízik meg senki. Brant volt számára a legfontosabb, és az, ha neki fájdalmat okozott, neki is ugyanakkora fájdalom volt.

„Szobafogság” – visszhangzott Brant szava Aiden fejében, és már a gondolattól is megőrült. Hirtelen szabadságvágy tört rá, ki akart jutni abból a szobából. Meg akarta ismerni az embereket, a helyeket, sétálni, futni akart – a benne rejlő megannyi energiát szerette volna kiadni magából, felhasználni.

Ahogy ebbe belelovallta magát, még inkább izgalomba jött, és az ablaka felé nézett. Már besötétedett, csak a távoli országúton világító lámpák fénye szökött be a sötét szobába.

Aiden felállt az ágyról, és szemei csak egyetlen egy pontra fókuszáltak: az útra, amelyben ha elindulna, rengeteg olyan dolgot tapasztalhatna meg, amit még életében soha sem.

Egyre közelebb és közelebb ért az ablakhoz – majd keze megfogta a kilincset, elméjében egy pillanatra a Brant iránt érzett megfelelési vágy elhomályosodott, és beborította azt a kíváncsiság. Pár másodperc múlva Aiden már az ablakon kívül volt, és a mezőn kitaposott hosszú földesúton rohant végig a kalandokhoz vezető főút felé.