Raise You, like a Phoenix - 9. rész

"Te jó ég, mi történik?"

Aiden immár sokkal jobban odafigyelt mindenre, amit csinált: talán kissé érettebb lett a gondolkodása azután, ami történt vele. Teljesen jól helyt állt a piacon Brant mellett, és árulta a forró csokoládét. Mielőtt még bármihez hozzáért volna, mindig átgondolta, hogy érzi magát épp, hogy nehogy újra felgyújtson valamit.
- Áhh… - ásított egy nagyot Brant az esti zárás után. – Hát ez egy kifejezetten fárasztó nap volt. Jól meg is fájdult a fejem – ráncolta össze szemöldökét.
- Megpróbáljam meggyógyítani? – kérdezte segítőkészen Aiden, és már rakta is Brant homlokára a tenyerét.
- Huh, nem, köszönöm Aiden – vette le finoman a már-már forró kezét a fejéről. – A végén még felgyújtod a hajamat… nem szeretnék kopasz lenni, nem állna jól – nevette el magát Brant. – Bemegyek a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán fogunk egy taxit majd, mert lekéstük az utolsó buszt is.
A piac mellett volt egy gyógyszertár, de sajnos éppen bezárt mire odaértek. Emiatt egy messzebbihez kellett gyalogolniuk, amelyhez szűk utcákon át vezetett az út. Egy lélek sem járt arrafelé; az utcai lámpák közül csak pár világított, épphogy egy kis fényt adva útjukon. Aidennek valamiért kellemetlen érzése támadt, de inkább nem említette ezt meg Brantnek.
- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta Brant, mikor megálltak a kapu előtt. Egy kerthelységen belül volt a gyógyszertár, ahol kis zárt ablakon keresztül várták a beérkező vásárlókat. Aiden bólintott, és nézte, ahogy Brant besétál a sötétbe. Valamiért egyre rosszabbul kezdte magát érezni, és legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne is menjen be, de mivel nem akart akadékoskodni és gondot okozni, így továbbra sem szólt.
Leült a kapu mellett lévő padra. Érzékszervei kiélesedtek, minden egyes neszt tisztán meghallott: a denevérek szárnyának csapását a fák felett, a frissen lehullt falevél érkezését a földre. Egyszer csak suttogásokra lett figyelmes az épület egyik oldala felől. Egyre inkább felerősödtek a hangok, mintha csak mellette ültek volna az emberek, de mikor körbe nézett, még mindig nem látott senkit. Azonban azt tisztán érezte, hogy nincsenek egyedül.
Brant végzett a gyógyszertárban, és elkezdett visszafelé gyalogolni, mikor a suttogó hangok forrásai hirtelen előbukkantak, és két alak állta el útját. Aiden azonnal megérezte, hogy ez rosszat jelent. Mikor egyikük előrántott a zsebéből egy kést, egy tizedmásodperc alatt termett ott, izzó szemekkel és lángoló testtel, mely bevilágította az eddig sötétségbe borult udvart. Azonnal a földre terítette a késelni készülő alakot vállánál fogva, és önkívületi állapotba kerülve kezdte elégetni a talajnak szorítva. Társa azonnal elszaladt ijedtében.
- Ne, Aiden!! – kiabált Brant, de mind hiába: Aiden csak szorította, ő pedig nem tudta sehogy sem megállítani, különben ő is szénné égett volna. A férfinak szinte még arra sem volt ideje, hogy fájdalmában kiáltson: azonnal lángra kapott a teste, és olyan mélyen megégett, hogy szörnyet halt.
- Kérlek, Aiden, hagyd abba! – sírta el magát kétségbeesésében Brant, mire Aiden felállt. Szeméből eltűnt az őrült izzás, a testén lévő lángcsóvák lassan visszahúzódtak, és magához tért. Összeráncolt szemöldökkel nézte az előtte heverő holttestet, és szemeiben könnyek gyűltek. Brantre pillantott, aki kétségbeesett arccal nézett vissza rá.
- Bántani akart! – kezdett zokogni Aiden. Tudta, hogy rettenetes dolgot művelt. - Én… én csak meg akartalak védeni! Nem akartam…
Ezt nem hiszem el. Megölte. Megölt egy embert.
- Most mit csináljunk? – fogta a fejét Brant, és gombóc keletkezett a torkában a pániktól.
- Csak azt akartam, hogy téged ne bántsanak! – mondta zokogva Aiden, közelebb lépdelve Branthez, aki már nem tudott rá haragudni. Tudta, hogy most neki kell helyt állnia, és megnyugtatnia őt, mielőtt még nagyobb baj lesz.
- Jól van. Nyugodj meg Aiden, nem lesz semmi gond. Megoldjuk – kezdett el agyalni, és szinte már el is nevette magát keseredettségében. Tényleg úgy érezte, mintha csak álmodna, és ez a valóságban nem történhetne meg. – Figyelj. Hol van az a ház, amit felgyújtottál nem rég?
- Nincs messze, az is a város szélén volt – törölgette könnyeit Aiden. – Megmutatom ha kell.
- Oda fogjuk vinni ezt a testet, de a lehető legcsendesebben, úgy hogy senki se vegye észre. És meg is van, hogy hogyan – nézett az utca végén lévő útépítkezés során otthagyott talicskára.
Aiden elrohant a talicskáért, és a homokot letakaró fekete fóliáért. Óvatosan belehelyezték a holttestet, mely szinte szenesre volt égve. Brant könnyes szemekkel, de megkeményedve próbálta megtartani lélekjelenlétét.
A lehető legeldugottabb utakon tolták végig a talicskát, és sikerült a leégett ház egyik sarkában elhelyezni a testet.
- Így talán megúsztuk a bajt – törölte le a homlokán keletkező izzadtságcseppeket Brant.
- Annyira sajnálom – mondta Aiden ismét könnyeivel küszködve. – Nem akartam.
- Tudom – fogta meg a kezét Brant.
Aiden nem csak tette miatt sírt. Azért is, mert kezdte érezni, hogy talán valóban igaza van Brantnek: ő nem való az emberek közé. Abba viszont nem tudott belegondolni, hogy valaha is Brant nélkül éljen.
Aznap éjjel Brant nem tudott aludni. A mai nap nagyon elgondolkoztatta: hiszen Aiden véget vetett egy ember életének egy szempillantás alatt. Azonban nem azon agyalt, hogy ezentúl ő is fél tőle, épp ellenkezőleg: azt tartotta a legfurcsábbnak, hogy egyáltalán nem tartott Aidentől.
Ha ő nincs, lehet hogy már nem élnék.
Elege volt a céltalan ágyban fekvéstől, így inkább úgy döntött, benéz hozzá. Úgy tűnt, békésen alszik, és Brant tényleg igyekezett a lehető leghalkabb lenni, mégis kinyílott a porcelánbaba-arcú Aiden aranybarna szeme.
- Aludjál csak tovább – suttogta Brant mosolyogva, és ki is ment a szobából.
Ahogy Brant kiment, Aiden sem tudott tovább aludni. Felült az ágyon, és azt érezte, szeretné tovább nézni a mosolyát. Amikor Brant mosolygott rá, mindig jó érzés töltötte el őt. Ahogy erre gondolt, gyomrában és mellkasában forróságot érzett. Szinte észre sem vette, de a takaró elkezdett égni rajta.
- Francba – kelt ki az ágyból, és sóhajtva nézett a szenes ágyneműre. Úgy döntött, inkább kimegy Branthez.
- Brant? – kukucskált ki a szobából. A megszólított a kanapén ülve olvasott egy régi újságot, ezzel próbálta elütni idejét. Mikor a nevét hallotta, Aidenre nézett.
- Hát te nem alszol? – mosolyodott el Brant, és letette az újságot. Ismét ott volt a forróság Aiden mellkasában.
- Nem tudok. A takaróm is elégett… megint – ült le a kanapé szélére Aiden.
- Miért nem tudsz? – húzódott kicsit közelebb Brant.
- Itt… - mutatott a mellkasára Aiden – Mi ez az érzés? Amikor ilyen furcsát érez az ember a mellkasában és a hasában.
Brant arcára kaján vigyor ült.
- Na mi az? Csak nem szerelmes lettél? Talán az a csinos lány a piacon, aki minden nap kér forrócsokit?
- Nem, én ezt akkor érzem, ha téged látlak boldogan. Nem értem, eddig ez sosem volt.
- Oh… - Brant szívét melegség töltötte el, és elmosolyodott. Nem tudta, hogy működik Aiden, pontosan milyen érzései vannak, de abban biztos volt, hogy szereti őt, és jól esett neki. Furcsa, hogy talán még egy emberrel sem volt olyan viszonyban, mint amilyenbe Aidennel került együtt töltött idejük alatt.
Csak értetlenül nézett nagy aranybarna szemeivel Brantre, aki valójában szinte észre sem vette eddig, milyen gyönyörű teremtés is Aiden. Most, hogy itt ült vele szemben, valahogy jobban elkezdte megfigyelni. Hibátlan, hamvas arcbőre volt, telt szája, és kissé hullámos-borzas, vöröses barna haja, mely a fényben aranylóan fénylett. Tökéletesen kifejlett nyúlánk férfi testalkata volt, kulcscsontjai enyhén kiemelkedtek bőre alól. Tényleg látszott rajta, hogy nem evilági lény.
Vajon mi lesz az ő sorsa? Lehet, hogy egy nap arra kelek, hogy már nem is él. Nem tudhatom. De a szívem szakadna meg.
- Én most miért érzem azt… - szakította meg Aiden Brant elrévedését. - …hogy a szám – mutatott rá a sajátjára – azt akarom, hogy ott legyen? – érintette meg Brant alsó ajkát.
Először Brant nem is értette, mit akar ezzel mondani Aiden, de hirtelen csak arra eszmélt, hogy egyre közelebb hajol hozzá. A levegő egyik pillanatról a másikra felforrósodott, és Aiden lassan hozzáérintette az ajkát Brentéhez. Ahogy ez megtörtént, forróság öntötte el a testét, akár csak Aidenét. Iszonyatosan furcsa, mégis jól eső érzés volt ez.
Te jó ég, mi történik?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése